Bardigiano ló: az élõ fajta

Bardigiano ló: az élõ fajta

Titokzatos eredet
Ebben a tanulmányban - a teljesség és a szakmai szigor igénye nélkül - összefoglaljuk annak a lófajtának a megmentésére és megerõsítésére tett erõfeszítések történetét, melyet hagyományosan és most már miniszteri rendelet alapján is "bardigiano lónak" nevezünk. A bardigiano Bardi városka nevébõl képzett melléknév, mely valamikor egy mikroszkopikus méretû hegyvidéki állam fõvárosa volt Párma, Piacenza és Liguria között, és melyet eleinte a Landi család, késõbb pedig a Fieschi család kormányzott, míg végül a Pármai Hercegség fennhatósága alá került.
Olyan idõk voltak azok, amikor ezeknek a helyi uraságoknak a védelmük és hatalmuk kiterjesztése érdekében szükségük volt saját kis hadseregre, melynek része volt a lovasság, olyan lovakkal, melyek könnyedén mozogtak a hegyvidéki és dombos terepen, vitték a lovasaikat és gyakran használták õket a felszerelés vontatására, illetve a csapat fegyverzetével és ellátmányával kapcsolatos terhek szállítására.
Ennek a ló típusnak az eredete a távoli évszázadok homályába vész. Van, aki úgy véli (P. Spigardi, 1887), hogy Belga Galliából ered, és frank-germán származású harcosokkal érkezett az Appenninek tájékára, akik több alkalommal is kalandoztak Itáliában, fõleg a Po folyó vidékén a Nyugat-Római Birodalom bukását követõen.
De ha azt tekintjük, hogy a Val Taro és a Val Ceno között húzódnak az Ombria vár romjai, - mely feltehetõleg a ligur népesség erõdítménye volt, akik a Római Köztársaság hódítása ellen védekeztek ily módon - és hogy abban az idõben is kiemelt szerepe volt a lovaknak a harcokban, semmi sem zárja ki, hogy a bardigiano fajtában jóval több az õshonos vonás, mint azt általában gondolni szokás.
Gondolatban a századok között utazgatva, de továbbra is a "területen" maradva, meg kell említeni, hogy Barditól a római Velleiaig, a Piacenza környéki hegyvidéken, a hegyeken keresztül a távolság nem túl jelentõs, és a híres velleiai tábla számos olyan helyre és erõdítményre vonatkozó megjelölést tartalmaz, melyek ma is lakott települések nevei a Piacenza és Parma környéki völgyekben. Ez erõs terjeszkedés jele a hegyvidéken, melyet nyilván lóval jártak be a római katonák-földmûvesek.
Attól fogva ki nem járt elõbb vagy utóbb ezekben a hegyekben? Mindenki célja Róma volt: Róma a rablásra csábító gazdag kincseivel, Szent Péter székhelye, mely vallási célú zarándoklatok és politikai követségek állandó célpontja volt, a fõváros, melyet katonailag akartak meghódítani, vagy amelyben elismertséget és tiszteletet akartak kivívni.
A középkorban az egyik legismertebb út Rómába a Val Taro magaslatainak peremén vezetett, ahol azonban a mindig bizonytalan hatalmi és biztonsági viszonyok az évszázadok során nyilván számtalan változást idéztek elõ a félreesõ területeken.
Borgo Val di Taro elõtt, tehát a "területen" belül, egyértelmû jeleit találjuk a tartós longobárd jelenlétnek. A longobárdok pedig, mint tudjuk, harcos nép volt.
A számtalan hatalommal bíró család helyi történelme, akik egymással álltak állandó fegyveres harcban a hegyvidéki kisvárosok mindegyikében Piacenza és Parma környékén, háborúk története: szövetségek, ellentétek, rabló hadjáratok, alárendeltségi viszonyok az erõsebb feudális urakkal szemben. Gyalogos és lovas fegyveres csoportok története ez, amelyek a helyben honos lovakon indultak el és gyakran távoli csatákból mindenféle eredetû lovakkal tértek vissza.
A Landi Állam, mely erõs várakra alapozta hatalmát Bardiban a Val Ceno környékén, Compianoban a Val Taro mentén, és a közeli Borgo Val di Taro városkában, mely politikailag és katonailag már akkor is jelentõs hely volt, és hosszú ideig önállóan is tartani tudta magát, beteljesítette - én úgy vélem - a bardigiano mû létrehozását. Ez az államocska hosszú idõn át saját pénzt vert, jelentõs politikai és katonai kapcsolatokat ápolt a korszak leghatalmasabb Fejedelmeivel, Tanácsaival és Uraival, és nyilván rendelkezett saját állandó hadsereggel, melyet idõrõl idõre be kellett vetnie az ellenségeivel szemben, vagy szövetségesei védelme érdekében. Mennyi ló kellett ehhez!
Késõbb Bardi - a többi valamikor hatalmas hegyvidéki településsel együtt - fokozatosan eltûnik a színrõl. De a lovak ott maradnak ebben és a környezõ völgyekben, a legszebbeket vadászatra és a helybeli urak kedvtelésére használták, a többit a kereskedelemben, a személyszállításban, a földmûvelésben és az erdõgazdálkodásban alkalmazták.
Nyilván még évtizedeken át érkeznek a völgyekbe más lovak, de most már végérvényesen lekerült a terület a politikai-katonai mozgások fõútvonaláról.
Így tehát ezen a félreesõ és elszigetelt területen a lovak tovább éltek, szaporodtak, egyre homogénebb állományt alakítva ki, melybõl lassanként eltûntek a nem odavaló és kisebb mértékben jellemzõ vonások, míg egyre erõsebbé váltak a fajtát meghatározó megkülönböztetõ jegyek.
Így alakult ki a magaslati legelõk csendjében, távol azoknak a csatáknak a zajától, melyek végül is létrehozták, az a fajta, melyet immár bardigiano névvel illetünk.

Két felvétel az országos fajtakiállításról

Már nem csak a Taro-Ceno terület számít fontosnak, hanem egész Parma megye az elterjedtség szempontjából, mert ez a lófajta gyakorlatilag a megye teljes hegyvidéki részén meghonosodott és számos aktív tenyésztõt találni Genova, La Spezia, Massa Carrara megyékben is, jelezve, hogy a bardigiano történelmileg ezeken a területeken is jelen volt: az elterjedtség fokozatosan nõtt, párhuzamosan a technikai fejlõdés eredményeivel.
Annak bizonyítékául, hogy a bardigiano az õshonos területen kívül is érdeklõdésre tarthat számot, megemlítjük, hogy az 1989-es kiállításra már feliratkoztak Firenze, Pisa, Como, Pordenone és Pescara megyék területén mûködõ tenyésztõk is.
Idõközben a kiállítás sokat javult: a kezdeti két kategóriából, melyek nyilván a legalapvetõbbek voltak, csõdörök és kancák, mára az alkategóriák egyre növekvõ számával találjuk szemben magunkat, így a csõdörök 1979-tõl 1985-ig 4 kategóriában jelennek meg, míg 1986-tól mindmáig 5 kategóriában, a kancáknak viszont már 7 kategóriájuk van a koruk alapján. Megfigyelhetõ továbbá, hogy a különbözõ tenyésztõk között technikai jellegû ellentétek sora merül fel a lovak jellemzõit illetõen, és ezek igen intenzív vitákat váltanak ki.
A kiállítás megszervezése minden évben lehetõvé teszi a megfigyelést és az ellenõrzést. 1975-ben, az elsõ kiállításon, összesen 300 lóra becsülték az állomány létszámát, meglehetõsen tágan értelmezett fajtajellemzõkkel, és ezek közül csak 95 jelent meg a kiállításon, 4 csõdörrel, melyek 3 fedeztetõ állomásról érkeztek, három különbözõ településrõl. Ezek az adatok fontosak a késõbbi helyzet követéséhez.
1976-ban a hegyi Közösség elfogadta az elsõ szerves cselekvési programot, melynek elnevezése a "bardigiano fajta megerõsítésének és elterjesztésének programja" volt, és az alábbi feladatokat tartalmazta: fiatal csõdörök vásárlása a fedeztetõ állomások hálózatának kibõvítésére; mének tartásának díjazása (akkoriban 50.000 líra volta az elsõ évben, 60.000 a másodikban, 80.000 a tartás harmadik évében, a végleges elfogadásig); tenyésztési jutalom azoknak a nõstény csikóknak a tartásáért, melyek megfeleltek, 30.000 líra az elsõ évben, 40.000 a másodikban; szemlék a kancák megtekintésére gyakorlatilag az érintett terület minden falvába eljutva, és végül az évenkénti kiállítás.
Az akkor kitûzött célok a tenyésztés fellendítésére irányultak, kiterjesztve ezt a tevékenységet a hegyi Közösség más területeire is, illetve arra, hogy a szelekció határozottan a fajta jellemzõ és hagyományos jegyeit hordozó egyedek minél nagyobb számának elérését tegye lehetõvé, valamint arra is, hogy megismertessék a fajtát a hagyományos szûk õshonos területen kívül más tartományokban és megyékben is, kezdve a határosakkal.
Ez az ambiciózus program 1976-ra 23.500.000 lírás költségvetést tartalmazott. A következõ években fokozatosan növekvõ összegbõl gazdálkodhattak. A pozitív eredmények láttán, más helyi szervezetek, a megyei és tartományi önkormányzatok is érdeklõdni kezdtek. Ez utóbbi részt vett az együttmûködésben, saját finanszírozást nyújtva a program megvalósításához és az évenkénti kiállítás megrendezéséhez.
1977. augusztus 2-án az elsõ, mondjuk így, bürokratikus eredmények is megszületnek, amikor az akkori mezõgazdasági és erdõgazdálkodási Miniszter, Marcora szenátor, rendeletben hagyja jóvá a bardigiano fajta szelekciójának szabályzatát és Törzskönyvét. Ezzel a dokumentummal a bardigiano hazánkban az ötödik hivatalosan teljes jogúan elismert lófajta lett, mely rendelkezhet saját Törzskönyvvel, saját szövetséggel, illetve a rendeletben foglalt jellemzõkkel. Pármában, az állattenyésztõk megyei Szövetségének épületében megalakul a Bardigiano ló országos Szövetsége.
A ló adatai: marmagasság kb. 135-147 cm, szõrének színe vöröses pej, a rendes pejtõl a feketéig homlok csillaggal, kis fülek, hosszú sörény, homlokra lógó fürt és hosszú farok, mely sûrû és sötét, nagyon élénk tekintet, robusztus testfelépítés, széles, erõs mar és hát, robusztus lábak, fekete és nagyon kemény paták. A magas dombvidék és hegyek környezetéhez való évszázados alkalmazkodás eredménye, ahol gesztenyések, irtások, lombhullatók (elsõsorban bükk) és magaslati legelõk a jellemzõk. Igénytelen, rusztikus lófajta, mely kiválóan bírja a száraz körülményeket, alkalmazkodik az idõjárás változásokhoz, jól hasznosít mindenféle takarmányt és legelõt (ezért miután a marhák lelegelték a területe, a ló még sokáig talál hasznosítható táplálékot magának), ellenálló a betegségekkel szemben, erõs, kezes, jól lovagolható és kiváló minõségû a húsa.
1979 végén csak a Taro és a Ceno völgyeinek hegyi Közösségének területérõl a Törzskönyvbe 613 kanca kerül bejegyzésre, és ez a jelentõs fejlõdés, bár nem szelektív módon, mégis a program eredménye volt. Az országos Szövetség ugyanezen a területen úgy becsüli, hogy különbözõ tenyészetekben a fajta jellemzõivel még kb. 180 állat lehet, amelyek nem törzskönyvezettek, és a fedeztetõ állomások száma 3-ról 15-re emelkedett, már nem csak 3 településen találhatók, hanem 8 helyen, a csõdörök száma pedig már nem 4, hanem 18.
1980-ban a Taro és a Ceno völgyének hegyi Közössége elfogad egy második programot, mely az elsõ irányvonalait követi, de nagyobb alaposságot tanúsít azokkal a témákkal szemben, melyek szerepelnek benne. A rendelkezésre álló költségvetés megfelelõ módosításával további csõdörvásárlásokra kerül sor, továbbra is anyagi támogatást biztosítanak a mének tartásához (az összegek megemelkednek, 150.000 az elsõ évben, 200.000 a második évben, 300.000 a harmadikban), valamint a kancák tartását is támogatják, szintén megemelt díjakkal: biztosítják a nyilvános fedeztetõ állomások fenntartását, melyek tovább terjednek; hozzájárulást adnak a törzskönyvezett kancák bardigiano ménnel történõ fedeztetése esetén, és elsõ alkalommal történnek lépések a Bardiban rendezendõ kiállítás végleges felszerelése és helyszíne kiépítéséért. Végül, mivel már van néhány példány, mely a területen kívül is bemutatható, egyre gyakoribbá válik a részvétel a Veronában és Ferrarában rendezett szakvásárokon.
Az új cselekvési tervet lényegében két határos hegyi Közösség támogatja és viszi elõre: Kelet Párma, melynek központja Langhirano (Val Parma és Val d'Enza), valamint a Piacenza környéki Appenninek közössége. Az utóbbi években Emilia-Romagna Tartomány költségvetésébõl kapott finanszírozások is rendelkezésre állnak, mely ténylegesen elõsegíti a fajta szelekcióját és feljavítását.
1980 végén összesen 175 kanca és 6 csõdör kerül bejegyzésre a Törzskönyvbe Párma megyében, összesen 23 fedeztetõ állomás alakult 27 csõdörrel Pármában, míg Piacenzában 4 állomás mûködik 5 csõdörrel.
Ez azt jelenti, hogy a pozitív eredményeket nem csak a fajta megmentéséért indított program végrehajtásának területén belül, hanem az azzal határos hegyi Közösségek és megyék területén is sikerült elérni, így ez utóbbi területek helyi szervei tovább vitték a már bevált irányvonalak megvalósítását a tenyésztõk között támadt érdeklõdést kihasználva.
Idõközben módosultak a szervezeti-intézményi keretek is. Eleinte az ötlet, a kezdeményezés és a finanszírozás is a pármai Appenninek hegyi Közösségétõl eredt, melyet aztán felváltott az a két Közösség, melyre feloszlott, a pármai Állattenyésztõk Szövetségétõl kapták meg a technikai jellegû támogatást, míg az 1977-es rendelettõl mostanáig a helyzet gyökeresen megváltozott.
Most minden tevékenység központi szerve, ideértve a bardigiano ló megyén és tartományon túli, egyre növekvõ volumenû exportját is, az országos Fajta Szövetség, mely egyebek között pontos és közvetlen kapcsolattal rendelkezik, pénzügyi téren is, a mezõgazdasági és erdõgazdálkodási Minisztériummal. A helyi szervezetek (hegyi Közösségek, megye, települések) kevésbé vannak elõtérben; de szerepük, az illetékességeket meghatározó törvényes keretekben, továbbra is fontos a bardigiano fajta további fejlõdésének érdekében végzett együttmûködésben.
A mára elért eredmények már természetesnek tûnhetnek, de ehhez szükség volt a megelõzõ idõszak elkötelezett és odaadó hozzájárulására.
1989-ben a fajta állományát 3.000 példány körülire becsülik, és az alábbiak szerint oszlanak meg a törzskönyvezett példányok:

Az utóbbi években a Bardigiano ló országos Szövetsége kidolgozott egy programot a keresztezések tervezéséhez, kialakított egy listát, melyen szerepelnek azok a kancák, melyek hordozzák a fajta jellemzõ jegyeit, és melyeket olyan megfelelõ csõdörökkel párosítottak, amelyek már bizonyították a fajta jegyeinek átadására irányuló képességüket; mindezzel a jövõ generációiban rögzíthetõ a bardigiano ló néhány tipikus jegye.
A fedezõmén kiválasztása a leszármazottainak átörökített morfológiai jegyek alapján történt, melyeket szemlék során vizsgáltak meg, valamint a csõdör és a szóban forgó kanca vérvonalát is figyelembe vették.
Ismert, hogy a genetikai állomány javítása úgy érhetõ el, ha a szaporodáshoz a bizonyítottan megfelelõ utódokat létrehozó példányokat választják ki, és a bardigiano esetén is, bár nem áll rendelkezésre genetikai értékelés, olyan példányokat használtak a szaporításhoz, melyekrõl információkkal rendelkeztek, illetve ismerték a genetikai paramétereit.
Ez a kezdeményezés arra is szolgált, hogy nagyobb figyelemre ösztönözze a tenyésztõket a szelekció során, azaz egy adott kancát egy meghatározott ménnel párosítsanak, ne pedig a logisztikai célszerûség alapján.
Gyakorlati szempontból a kiválasztott kancák tenyésztõi kaptak egy értesítést, hogy vigyék el a kancát a fedeztetõ állomásra, ahol a meghatározott csõdör várta, és felhívták a tenyésztõk figyelmét, hogy a szállítási és a fedeztetési költséget megtérítik nekik.
Mivel ez volt az elsõ próbálkozás a tervezett megtermékenyítésre, és mivel nem folyt elégséges felvilágosító tevékenység ezzel kapcsolatban, a terv megvalósítása nehézségekbe ütközött.
A siker elmaradása az alábbi okokkal magyarázható:
- a pároztatási terv késõn lépett életbe a fedezési idõszakhoz képest;
- szállítási és fedeztetési költségek megelõlegezése;
- nem sikerült megértetni a terv igazi hasznát a tenyésztõkkel, akiknek el kellett volna kísérniük a kancákat lakhelyüktõl a csõdör gazdájának lakhelyéig.
Ha az eredmények nem is voltak rendkívüliek, az így szerzett tapasztalat lehetõvé tette a megkezdett tevékenység hasznosságának értékelését, és bebizonyosodott, hogy nagyobb alapossággal kell végezni a tenyésztõk szakmai segítését.
A bardigiano napjainkra már otthon van a hagyományos elterjedési területén kívüli kiállításokon is, évek óta egyre ismertebbé válik a szakemberek, az érdeklõdõk és az egyszerû tenyésztõk körében is. A Ferrarában rendezett tartományi lókiállítás, a veronai lovasvásár, a parmai "600 m magasság" Appenninek országos Szalon, a Lovas Tavasz Alpok-Adria nemzetközi lovas seregszemle, a foggiai nemzetközi mezõgazdasági vásár, a Reggio Emiliában rendezett Lovas szalon, mind olyan események, melyeken teljesen természetes és megszokott, hogy kiváló állapotú bardigiano lovakkal találkozunk.

A szelekciós programokon túl
A bardigiano fajtához kapcsolódó problémák - a mentés megtörténtével és a szelekciós illetve megerõsítõ programok kifinomításával - most szélesebb körû kezdeményezést tesznek szükségessé, mely biztosítja, mint valaha, ennek a lónak a mezõgazdasági vállalkozások tevékenységében betöltött szerepét. Természetesen a tenyésztõk szenvedélye nagyon fontos elem, mely nélkül ma talán a bardigiano fajtát a kihalás veszélye fenyegetné, de el kell érni, hogy a ló tartása tényleges haszonnal járjon.
A fajta standardjának megfelelõ és értékes példányok már ma is biztos és jövedelmezõ piaccal bírnak, és ez egyre inkább így lesz, ahogy nõ a hagyományos elterjedési területen kívüli ismertsége, hiszen egy kezes lóról van szó, mely kiválóan alkalmas sétalovaglásra, a természeti turizmus céljaira, és ideális "iskolaló" a fiatal lovasok számára.
Ezen felül szorosabb kapcsolatot kell teremteni az Appenninek hegyvidékének jellegzetes táplálékforrásaival, a területen mûködõ vállalkozások szükségleteivel, illetve az ezek által folytatott mezõgazdasági-állattenyésztési tevékenységgel.
A lótenyésztés ésszerû fejlesztését kell szem elõtt tartani, mostantól, amikor meghatározásra kerülnek a mezõgazdasági vállalkozások számára nyújtandó technikai támogatást célzó programok; ugyanez érvényes a vállalkozások fejlesztési terveire is, különös tekintettel az istállók, menedékek, legelõk, legelõ-rétek kérdésére; illetve a betegség megelõzési és az állatokat fenyegetõ járványok elleni állatorvosi programok esetén.
Különleges fontossággal bír a tartáshoz használt takarmányok forrása és a legelõk ésszerû szervezése. A költségek csökkentése érdekében, tehát a jövedelmezõséghez, a legelõket a lehetõ leghosszabb ideig kell kihasználni, az ember legkisebb, feltétlenül szükséges jelenléte mellett. Az érintett területek hegyi Közösségeinek feladata a magaslati legelõk felmérése, valamint a szükséges beavatkozásokat tartalmazó program kidolgozása, mellyel egyrészt elérhetõ a legelõk minõségének javítása (kövek eltávolítása, bokrok kiirtása, rávetés, itatók és menedékek kialakítása), illetve bekerítésük, másrészrõl létrejönnek azok a szervezetek, melyek feladata a legelõk közös kezelése.
A bardigiano területén nagyon sok megvalósult már ebbõl a CEE 4.a. direktívában szereplõ és a hegyvidék fejlesztését célzó alapok, a "négylevelû lóhere" néven ismert 15. sz. törvényben meghatározott alapok és tartományi eredetû pénzek segítségével történt vásárlások révén. Számos szakember tevékenykedik itt, akik immár kiemelkedõ szakmai tapasztalattal rendelkeznek, illetve olyan munkaerõ áll rendelkezésre, mely meg tudja valósítani a fenti célokat, alacsony költségekkel és jó minõségben.

A zsûri munkája az országos kiállításon

Hangsúlyozni kell továbbá annak fontosságát, hogy a tenyésztõk számára létre kell hozni szervezett formában a tenyésztéssel kapcsolatos higiéniai-egészségügyi tanácsadást; végül gondoskodni kellene szövetkezeti formában a fiatal példányok intenzív tenyésztésérõl, akár csak hústermelés céljából is.
Lényegében olyan program megszervezésére van szükség, mely a költségvetést több súlypontra osztaná el, olyan tevékenységeket határozna meg, melyek különbözõ szervezetek illetékességébe tartoznak. A program összefogására az országos Szövetség lenne hivatott. A siker záloga egyrészt a helyi szervezetek, különösen a hegyi Közösségek elkötelezettségébõl és érdekeltségébõl adódik, másrészt a tenyésztõk állandó és olthatatlan szenvedélyébõl.

Törzskönyvezett példányok	Mének	Kancák
Parma Piacenza Genova Massa Carrara La Spezia Pordenone Egyéb megyék	35 18 8 2 2 2 5	1.200 420 250 70 60 15 20
	72	2.065
ÖSSZESEN 2.137

Fedeztetõ állomások	db	Csõdörök
Parma Piacenza Genova Massa Carrara La Spezia Pordenone Egyéb	24 11 4 1 2 1 3	28 18 5 1 2 1 3
	46	58
ÖSSZESEN 104